Az első Tégla-buli, Budapest, 2000. május 17.

Szubjektív beszámoló az első Tégla-buli-ról!

2000. május 17, szerda
18.04

A forróság nem hagyott alább, pedig még csak május volt. Egy új évszázad első májusa. Amikor befordultam az árnyas fák által szegélyezett utcába, régi emlékek rontottak rám, abból az időből, amikor még itt dolgoztam. És pont ott parkoltam le, ahonnan belátni a Filmgyár kertjébe. Felvillan bennem egy kép: a maihoz hasonlóan kellemes áprilisi este, mikor először léptem be ide, hogy megnézzem, hol is kell majd dolgoznom. Gyorsan visszaküldtem a múlt képeit a tudatalattimba, mert a figyelmemet lekötötte egy kis színes kártya, amit egy gém-kapoccsal igyekeztem feltűzni az ingem zsebére. Kiszálltam az autóból és elindultam visszafelé, a találkozóhelyre, hogy szembenézzek sok ismeretlen ismerősömmel. Talán izgulnom kellett volna. Talán félnem. Hiszen mindegyikük csak egy pár írott sorként jelent meg mindeddig a számítógép monitorán. Sok-sok egyforma betű, Arial betűtípussal szedve. És becenevek, semmitmondó azonosítók, bitek emberi ésszel felfoghatatlan sebességű száguldása valahol egy sötét gépteremben, ahol ventillátorok zúgása tölti meg a levegőt. És most, pár perc múlva találkozom Velük. Az élettelen karakterek rendezőivel, sok kis Világgal, akiket csak gondolataikból ismerek. Vagy vélek ismerni.
Már félúton jártam, amikor váratlanul éreztem hogy nyugalom, tölti ki bennem a szorongás helyét. Pompásan éreztem magam. Hiszen ez nagyon jó dolog. Hiszen ez az, amiért az internetet kitalálták. Ez az, amiért a világhálót nem szabad a perverzek és bombagyárosok találkahelyének kikiáltani. Szép az élet...

18.25
Közeledtem az étterem felé, a Nap pont a szemembe sütött forrón és vakítóan. Befordultam a sarkon és ekkor ért az első csalódás. A kertben elhelyezett -amúgy nevetséges- kis asztalok mellett alig ült valaki. Lázasan forogtak a kerekek az agyamban. De meg volt beszélve. Hatalmas szívdobbanás kíséretében hasított belém a kétely: nem itt kellett találkozni. Vagy nem most. Közben lépkedtem tovább az épület bejárata felé. Még visszasandítottam a kint ülőkre, kicsit meg is fordultam talán, hogy lássák az ingemen a kitűzőt, ha nekik nincs is: emberek itt vagyok! Én vagyok! Ide jöttem, ahogy megbeszéltük! Semmi. Kinyitottam az ajtót és abban a pillanatban tudtam, hogy nem tévedtem el és időben érkeztem. A jövő pszichológusainak tankönyveiben bizonyára tudományos definícióvá aljasítva szerepel ez az érzés: a sok bit és jellegtelen Arial-lel szedett gondolat életre kelt a másodperc törtrésze alatt, vér kezdett lüktetni az erekben, idegpályákon ingerek futottak végig, izmok feszültek meg abban a tizedmásodpercben, amikor számomra is életre kelt, megszületett a CSAPAT.
Elsőként bbcompany arcocskája ragyogott ki a körből, majd a többiek, Bede István, Itong és ki még? Már felsorolni sem tudom, de vesse rám az első követ, aki így hirtelen hibátlanul megteszi, OTT VOLTAK.
Először a döbbent ült ki az arcokra. Aztán a megkönnyebbülés. Ez digiton! És nem baseball-ütőt szorongat a hóna alatt, ráadásul még meg is borotválkozott; nagy baj nem lehet.
Bemutatkoztunk, leültem és pár perc alatt tudtam: itthon vagyok.
Nem nagyon kapcsolódtam be a beszélgetésbe, ráadásul olyan szerencsétlen helyen ültem, hogy a Nap is vakított, de elkezdtem felovadni, éreztem, hogy most, itt velünk van az Erő. Szinte láttam Yoda mestert, amint egy sarokasztalnál ül az öreg Obi-Van és Anakin társaságában, fénylő aurától övezetten és mosolyogva int: fiam, megérkeztél.

És jöttek sorra. A kedves kis divatbaba, pergab. Nőtt a kör, kissé kijjebb húzódtam én is át egy másik asztal mellé. Aztán valaki felkiáltott: Itt van Juli!
Valóban. A képernyőkön oly sok arcát megmutató Játékos közeledett az étterem felé láthatóan az enyémhez hasonló vívódást átélve. De ismét átáramlott rajtunk az erő, a kör megnyílt, hogy magába fogadja az új érkezőt. Aztán titokka és (a csöppet sem) butuska. A kör ismét kinyílt. Yoda ismét elmosolyodott a sarokban.
Beszélgettünk, eszegettünk gyorsan szaladtak a percek, ideje volt elindulni a party-ra. És mi, akik kétkedő idegenként léptünk be alig egy órával azelőtt, most úgy hagytuk el a helyiséget, mint azok, akik már az óvodában is egymás kezét fogva sétáltak.

19.50
Ki-ki lehetőségeihez mérten megérkezett a stúdió elé, ahol újabb meglepetésben volt része a csapatnak Gáborral és Erzsébettel futottunk össze. Pár bemutatkozó szó után ők előrementek, volt még feladatuk...
És újra az emlékek. Igen itt jobbra a büfé, ahol méregdrágán lehetett pocsék kávét inni és pókot sütöttek a melegszendvics sajtjába. Kicsit odébb a kis liget, ahol a... de leállítom a gondolataimat ismét. Megérkeztünk a sátorhoz. Ha valaki még nem azonosult a PR fogalmával, az élő példán keresztül pótolhatta ezt a hiányosságot. Ez egy tévéműsor a maga szigorú keretei közé szorítva. Ugyanúgy készült, mint bármi más, a többség számára oly rejtelmes és irigyelni való médiavilágban. És mégis, most ez a világ megnyílt egy kicsit, megmutatta szebbik arcát a nézőnek, olyanra formálva megjelenését, ahogy azt elvárták tőle. Megmutatta, hogy itt is emberek dolgoznak, ha nem is szokványos, amit csinálnak...
Amint ezt végiggondoltam feltűnt egy ismerős arc. A médiavilágból. Nem volt kellemes látni őt, de szerencsére tíz esztendeje nem találkoztunk, akkor is futólag, nem ismert fel. De a fenébe is, óvatosabbnak kell lennem! Hiába vagyok itt elvileg nézőként, gyakorlatilag nem tehetem meg. Tévés vagyok és nem bírok kibújni a bőrömből. Ez az én világom, de én most a másik oldal részeként vagyok jelen. Kellemetlen.

Lassan befutott mindenki, kezdtem ismét érezni az erőt, elszálltak a sötét oldal kísértetei. Amikor Itong fotózni kezdett -én akkor láttam meg nála a gépet- minden keserűségfem elszállt. Itt most ők az enyéim, punktum.

Álló sor (van aki nem jut eszembe segítsetek ki) : divatbaba, Bede István, BB és a company, Középen világosban itong, mellette kockásban 1/2 tégla, takarásban ?, digiton, pingman, pergab.
Középen butuska és titokka, fekvő sor= H2SO4, aki nem sokkal ez után H2O-vá redukáltatott.

Elkészült a csoportkép. És abban benne volt minden, amit eddig együtt tettünk, gondoltunk. Akkor kezdett a party már nem csak a játékosok csapatáról szólni. Itt már szétválaszthatatlanul létrejött egy másik társaság. Ha minden tagja nem is lehetett jelen. REDY, leveli, Barna Medve és a többiek csak lélekben voltak velünk. Ittunk-ettünk ismét, majd körbevettük Gábort, aki a legközvetlenebb “sztár” volt. Úgy vettem észre a többiek valahogy távolságtartóbban viszonyultak az “internetesek”-hez.

A csapat kérdezett - Gábor pedig mesélt. A fontos dolgok ekkor még titokban maradtak, hiszen a lényeg még nem derült ki. Ahogy a meghívottak mind elfoglalták a helyüket, elkezdődött a program. Először a játék főszerkesztője mondott néhány udvarias szót, majd megtanultuk a Tégla-dalt, melynek szövegét mindenki megkapta kinyomtatva. (Érdekes, hogy Norbi, az énekes fiú néha a fiamékat is tanítja a suliban, ez azonban csak később derült ki, amikor a gyerek felordított a tévé előtt, hogy - Ez a Norbi bácsi...)

Megtudtuk, hogy ez egy exkluzív vetítés lesz, a hivatalos adásidő előtt láthatjuk az utolsó fordulót, reklámok nélkül, tehát mintegy tizenöt perccel korábban tudjuk meg, hogy ki a tégla. Érdemes lett volna akkor, abban az ölünkbe pottyant negyed órában fogadni telefonon: tuti nyerő helyzetből. Feszült figyelemmel kísértük a végjáték minden mozzanatát. Az óvodai feladatnál a mögöttem ülő Erzsébet nevetve mesélte a mellette helyet foglalóknak, hogy milyen dalok jutottak eszébe amíg a gyerekekhez értek. A vásárlásnál is hallottam, hogy kérdezik tőle: miért vettél egyszerre tíz tábla csoki? A válaszból derült ki, hogy adott pénzösszeg, 300 Kuna állt rendelkezésükre, amit 5 Kuna eltéréssel el kellett költeni. Neki sikerült is...

Egyszer csak vége lett. Így szimplán. Hédi monitorán megjelent, hogy “Nyertél” és ezzel ennyi. Juli még “nézett” egy téglásat, majd megkapták a díjakat és énekeltek.

A helyi játék következett. Itt a megmaradt relikviákat osztották ki a -nem túl nehéz- kérdésekre válaszolóknak. Én kissé hátrébb ültem a többiektől, előttem érdekes jelenet zajlott: egy kisfiú minden kérdésnél feltette a kezét, láthatóan abban a reményben, hogy rámutatnak és talán eltalálja a választ. Anyja folyamatosan kapkodott a gyerek karja után és félhangosan így suttogott:

- Hagyd már abba, úgysem tudod. Hallod? Úgysem tudod.

Elfogytak az ajándékok. A társaság szétszéledt, csoportokra oszlott. H2SO4 kettő kivételével elosztogatta minden Fórumvalutáját, a maradékból egyet nekem osztott, míg a másik olvadt nyalánkságot a Győztesnek adta meleg gratuláció keretében. A dalszövegek kitűnő alkalmat adtak mindenkinek, hogy azokat autogram-gyűjtő “ívként” használják. És a játékosok boldogan írtak, és írtak. Később csak Norbertről hallottam, hogy valakivel kicsit udvariatlan volt, de ezt betudhatjuk a fáradtságnak is. Fél tíz lehetett, amikor a társaság kezdett szétszéledni. Az aranyos kis Divatbaba és az immár Rudi nélkül maradt Vitriol éppen fuvart kerestek hazafelé, amikor melléjük értem. Kiderült, hogy H2SO4 alig pár kilométerre lakik tőlünk, ő egyértelműen velem jött, Dalma pedig talált magának másik “fuvart”. Ha jól emlékszem éppen az ellenkező irányba indult volna, bár ez azon az estén nem számított, abban a hangulatban pergabot is hazavittem volna Veszprémbe.

A friss nyári éjszaka ismét beáradt az autó ablakán és még az útvonalra is emlékeztem hazafelé. Baj nélkül futottam be a házunk elé. Aludni nem nagyon tudtam, csak forgolódtam. A fantasztikus este képei száguldoztak az agyamban. Arcok, érintések, hangok és hangulatok. Tudtam, hogy most, sok éve először valami jó, nagyon jó történt velem.

digiton

(készítettem egy kis összeállítást magamról a csapatnak, aki kíváncsi rám, katt ide)