Interjú Szalma Lászlóval

A kalandvágy? A virtus? A játék izgalma? A milliós nyeremény? A titokzatosság? Mi tette vonzóvá a versengést a résztvevők számára? Szalma László azt mondja, nem a pénzről szólt a TV2 új vetélkedője, a Tégla. A játékvezetőnek igaza van. Ez a sorozat az emberről vall. Belső küzdelméről, amit önmagával kellet megvívnia, legyűrve viszolygását a magasságtól, a mélytől, babonás félelmét a sötéttől, az ismeretlentől.

Hogyan lett a Tégla játékvezetője a Magyar Testnevelési Egyetem adjunktusából, egyetemi tanárból? A távolugrás hazai csúcstartóját, a világ- és Európa-bajnokságok győztesét, az olimpiákon előkelő helyezéseket elért élsportolót szakkommentátorként könnyebben el tudná képzelni az ember. 20 éves sportkarrierje után ez a műsor tette Önt igazán ismertté, avatta médiasztárrá.

Amikor 1992-ben befejeztem az aktív versenyzői pályafutásomat, nyugdíjba vonulása után egykori mesterem helyére kerültem az akkori főiskolán. Valószínűleg a sportolói múltamnak, a pedagógusi, edzői tevékenységemnek köszönhetem, hogy az MTM-SBS Részvénytársaság felkért, vállaljak szerepet ebben a produkcióban. Megnéztem a Tégla alapjául szolgáló belga filmet, sportosnak, jókedvűnek, kalandosnak találtam. Próbáljuk meg – gondoltam.

A versenyzők tényleg nem tudták, mire vállalkoztak?

Sejtették, hogy valahol külföldön lesz a forgatás, hiszen útlevelet kellett magukkal hozniuk.

A sorozatot nézve úgy tűnt, a verseny valamennyi mozzanata valódi, a döbbenet az arcokon, a féktelen öröm, a könnyek.

Semmit sem vett fel a stáb kétszer, ebben a játékban nem volt ismétlés. A versenyzők mindent az utolsó pillanatban tudtak meg, s úgy reagáltak a feladatokra, ahogy azt a nézők láthatták.

Sajátos vetélkedő a Tégla. Olyan csapatjáték, amelyben mindenki egyéni versenyző, a másik ellenfele is. Hogyan hatott ez a kettősség a résztvevőkre?

Nemrégiben azt mondtam a barátomnak, egy viselkedés-lélektannal foglakozó pszichológus megírhatta volna a doktori disszertációját a forgatási napok tanulságaiból. Eleinte könnyed, jópofa, laza volt a játék, érezni lehetett, együtt a csapat. Ahogy élesedett a verseny, amikor a résztvevők rájöttek, akár meg is nyerhetik a pénzt (a majdnem nyolcmillió forintot) megváltozott a helyzet. Barátkozni, egymáshoz közel kerülni nem mertek, hiszen nem tudhatták, ki a tégla? Jegyzetelgetni kezdtek, figyelték a többieket, elterelő hadműveleteket eszeltek ki, nyomozgattak.

Önnek szerepe volt abban, hogy összefogja, csapattá kovácsolja az egymás ellen játszókat?

Afféle kapocs, híd voltam a stáb és a játékosok között. Egy szállodában laktunk velük, ha kellett, pátyolgattam őket. Dubrovnikba tartva már próbáltak információkat kicsikarni tőlem, ám ebben nem volta a partnerük. Az eredeti forgatókönyvet nagyjából ismertem, de sokszor én sem tudtam pontosan, hogyan alakul aznap a játék? A stáb esetenként változtatott rajta valamelyest.

Gyönyörű környezetben a dalmát tengerpart ékszerdobozának tartott festői városban (az egykori Raguzában) és környékén forgattak a magasban, a tenger mélyén, birkapásztorok között, cseppnyi szigeteken. A 16 nap alatt Ön szerint mikor fordult meg a játék?

A dobókockás feladatnál. Megdöbbentő volt a számomra, hogy a csapat által kiválasztott játékos mi mindent megtett a többiekért: kopaszra nyíratta a haját, begipszeltette a karját, meztelenül modellt állt egy festőnek, tetoválást készíttetett. Ráadásul a következő forduló után kiesett. A játékosok azt mondták, ez kész pszichothriller! Többször hangsúlyoztam: ez vetélkedő, itt semmi sem kötelező! Mindenki a saját habitusa, mersze, kockázatvállalása szerint teljesíthetett – avagy nem – egy-egy feladatot.

Sportember lévén veszélyesnek ítélte a feladatok egyikét-másikát? Volt-e olyan forduló, amelyben Ön nem vett volna részt?

Mindjárt az elején, a forgatás második napján a viaduktról vetették magukat a mélybe a versenyzők. Ezt komoly fizikai-pszichikai erőpróbának tartottam. A bungee jumpingot magánemberként aligha próbálnám ki, noha az ésszerűség határain belül sok mindent megtettem már életemben. Abban viszont biztos vagyok, ha tagja lettem volna a csapatnak, a többiekért én is leugrottam volna. Hasonlóan nehéz feladat volt a meredek sziklafalról egy szál kötélen leereszkedni.

Játékvezetőként mennyire tudott távolságtartó maradni?

A feladatomból adódóan nem kerülhettem közel a versenyzőkhöz, de érzelmileg voltak felkavaró élményeim. Sajnáltam azt a három játékost, akik a hűvös szélben 6(!) fokos vízbe estek. Azután egy jéghideg, sötét csupa kőkolostorban kellett eltölteniük az éjszakát, átöltözni sem tudtak szegények. Viszont ugyanitt éltem át a forgatás legszebb perceit is, amikor énektanár versenyzőnk a csodálatos akusztikájú ódon épületben dalra fakadt.

Most, május második hetében, amikor beszélgetünk, a döntő még hátra van. A “három grácia” maradt a ringben, a döntőre. Elárulná, ki a Tégla?

Ha tudnám sem mondhatnám meg, de higgye el, én sem tudom, Őt csak a rendező ismeri.

Begépelte: Pergab
Diktálta: az ő cicája: Cica!